Csenge Varga

Egy pad Novella

Kopott, öreg pad voltam a Margit szigeten. A nap csókolta piros festékemet már-már az idő is lerágta, és ahogy a napok, évek teltek, az esővíz sebezte az egykor csillogó vas szögeimet.

Istenem, ha beszélni tudnék… Könyveket tölthetnék meg azzal a sok történettel, élettel amit láttam. Minden nap, minden éjszaka csak ültem a Duna partján és figyeltem a körülöttem forgó életet. Ahogy a hajók lassan, felpakolt csigaként kúsztak el előttem, ahogy a haragos felhők a kék legelő fehér bárányaivá változtak, és ahogy a fák és növények levetkőztek aztán virágba borultak előttem. De a kedvenceim az emberek voltak.

Száguldoztak össze-vissza mintha nem lenne holnap, sokszor tűnődtem miért? Hát van idő gyerekek hova siettek? Persze az én maszatos beton talpammal és a fakuló deszkáimmal, még ha próbáltam volna se siethettem sehova. Ezért csak figyeltem őket és a változást, amit a viseletük és a ráncosodó arcuk mutatott. A természet is mindig más volt, de körforgás szerűen ismételte önmagát, ahogy a hajók is fel úsztak a Dunán, aztán vissza. De az ember soha sem volt ugyanaz.

Voltak nálam szotyit majszoló gyerekek, galambokat etető idős emberek és megfáradt futók is, akik egy korty erejéig álltak csak meg és szaladtak tovább. Láttam én szerelmes tinédzsereket, vitatkozó házaspárokat, terhes kismamákat és még kajla kölyökkutyák is előttem tanultak meg csücsülni. Annyi szín, élet, vidámság és én buzgón tettem a dolgom. Álltam és vártam őket, hogy megpihenhessenek rajtam. Igyekeztem tiszta és ápolt lenni mintha új lennék, persze ez sosem rajtam múlt, hanem a természet és az idő kegyességén. De a szándék fontos volt, hogy mindenki szeressen, aki erre jár.

“Ú az a legjobb pad a Margit szigeten! A legtisztább! Mindig ott lógunk!” Álmodoztam, hogy ezt gondolják majd az emberek.

Nos, ők a legtöbb esetben nem figyeltek rám. Köszönés nélkül otthagytak, szemeteltek, lemorzsáztak, néha még össze is karcoltak. De gondoltam az ilyesmi teljesen rendben van, hiszen ez azt jelentette jól végeztem a munkám nem igaz? Valami öltönyös, kölni szagú marketinges mondta egyszer, aki rajtam ücsörögve telefonált, hogy ha a kuncsaft boldog én is boldog vagyok. És én egy igazán boldog pad voltam.

Azonban a szép és vidám időszakomnak nyomban vége szakadt, amikor egy új figura először tette le ülepét a fadeszkámon. Én mondom az az ember alig volt ember. A felmosó rongyokhoz hasonlító ruhája, a fekete kosz és egyéb nedvek által borított bőre, és az erős alkohol szagú lehelete egészen állatias külsőt kölcsönzött neki. Ráadásul a fején lévő kusza, csimbókos szénakazalban még szaladgált is valami. A talpamtól a szögeimig végig rázott

a hideg. Annak ellenére, hogy sosem mentem volna semerre abban a pillanatban gyorsabban akartam szaladni, mint azok a futók a szigeten.

“Nehogy leülj haver ne… NE!” De a férfit nem hatotta meg egy pad belső kiáltása. Csak ült magában és nézte a folyót, mint ahogy én szoktam. A szag émelyítő volt, azt hittem a festékem ott helyben lebomlik alatta. Én a tiszta, rendes pihenőket szerettem nem az olyat, akitől a madarak is elájulnak, ha rájuk néz.

“Oké. Már találkoztam szegény emberekkel, mindjárt elmegy. Türelem. Nemsokára úgyis tovább áll…” gondoltam. De a szakadt bácsi nem ment el. Matatott valamit a csíkos napernyőhöz hasonlító sárga szatyrában, és előhúzott egy lyuk rágta karton táblát. A cipekedés jól megviselte. A felirat lekopni, halványodni látszott és úgy megtört, hogy szinte két darabban vette a kezébe. ELVESZTETTEM AZ OTTHONOM ÉHES VAGYOK mondta a férfi helyett, aki piszkos cipőjével a deszkámra taposott és leült.

“Ez nem lehet igaz… Nincs is itt ember, aki aprót dobálna, miért pont én?” Sírva szerettem volna fakadni. De a pali nem tágított, én pedig csak annyit tehettem, hogy várok.

Hosszú, hosszú órákon át vártam, hogy elmenjen. Ez az ember olyan volt számomra, mint azok az idegesítő moha szőrök, amik időnként a lábamra telepedtek és nem lehetett levakarni őket. Nem tágító moha bácsi. A legrosszabb az egészben, hogy a büdös kis csavargó miatt senki más sem akart leülni. Sem gyerekek, sem fiatalok, még a futók sem és az egész élmény katasztrófává fordulni látszott. Úgy éreztem az egész életem romba dőlt. Aztán amikor a fények narancssárgára festették az eget és megjelent az első csillag a remény is felcsillant bennem, hogy na most.. Most biztosan elmegy. De a csapzott sehonnai maradt. Előhalászott a zacskóból egy vastag takarót és egy kis párnát. Olyan koszosak voltak, hogy ki nem találhattam, milyen színe volt eredetileg. Néhol ismeretlen foltok és varrások tarkították és a szaga is pállott volt, mint egy ázott kutyának. Aztán a férfi bevackolta magát a deszka alá és hang nélkül elaludt.

Mármint… Sok mindent láttam már életemben, részeg embereket, verekedő férfiakat, rongáló fiatalokat. De még soha senki nem aludt velem. Ez a kis megtört, fáradt és végtelenül szomorú ember engem választott éjszakai menedéknek. Ahogy ott álltam a hömpölygő Dunát nézve már nem ugyanannak a folyónak látszott, mint ezelőtt. Mert ma más pad voltam, mint tegnap este. Nem a természetet és mindent örökké vizslató apró építmény, ami egész életében arra várt, hogy emberek megpihenjenek rajta, hanem menedék. Otthon voltam.

Eszembe jutott az a megannyi ember, aki megfordult az életemben, akik jöttek mentek, néhol szemeteltek, bántottak, aztán csak úgy leléptek. És mindig érkeztek újabb és újabbak. Ott voltam a barátok, családok, társaságok közepén, mint egy néma szemlélő, aki egy kis pihenést, nyugalmat biztosít, egyenesen tartja a hátát és hagyja, hogy az összes terhet rápakolják. De aztán mindig tovább mentek, és vissza se néztek rám többé.

”Ja csak az a pad a Margit szigeten, már azt se tudom melyik, hiszen mindegyik ugyanolyan…” gondolták és soha senki nem maradt.

Szép lassan ez lett az új normális. A bácsi alám gyűrte a kis cuccát, elment, aztán kis idő múlva visszajött egy újabb zacskóval, amiben többnyire szeszt vagy a segélytől kapott dobozos ételt cipelt. Visszatért, előhalászta a karton táblát és ültünk. Mint ahogy én mindig szoktam, amikor várom az embereket, hogy leüljenek. De most együtt üldögéltünk a bácsival, és néha amikor sokáig nem jött felénk sétáló, azon kaptam, hogy énekel. A feketére színeződött fogai és tüskéssé vadult szakálla alatt valami kivehetetlen magyar kis dalocskát dúdolt. Először nagyon bosszantott, mert ha nem jön senki szerettem a szél hangját figyelni, ahogy megbolygatja a faleveleket, és az a részeges morgás teljesen belezavart. De aztán észre vettem, hogy a bácsi is figyeli a szelet és vele együtt énekel. Onnantól együtt figyeltük a hajókat, a csillagokat és a felhőket, ahogy minden szépen lassan változott körülöttünk.

Azt álmodtam esernyő vagyok. Minden este, amikor az eső esett elképzeltem, hogy hatalmas lapu levél vagy ernyő vagyok, ami megvédi az alattam szunnyadó embert. Féltem, hogy megázik alattam és baja esik.

“Vajon megvárja az őszt?” Tűnődtem. Meg akartam neki mutatni a kedvenc évszakom, amikor minden színekben pompázik és a lehulló falevelek illata árasztja el a szigetet. Vagy nyáron, amikor minden virágba borul és gyerekek szaladgálnak a Duna parton.

Aztán egy napon a bácsi többet maradt távol a megszokottnál. Ilyenkor csak vártam és vártam, mint ahogy mindig, őriztem a kis csomagját. Közben figyeltem a sétáló embereket, az örökké fel-le ingázó hajókat és csak vártam addig a pontig, amikor már komolyan aggódni kezdtem.

“Hol lehet már? Remélem nem történt vele semmi.” Már majdnem lemenni készült a nap, amikor a férfi megérkezett. A kő akkora csapódással esett le a szívemről, mint mikor egy kövér ember hasast ugrik a medencében. De az fogta a szatyrot, azt a csíkos fonnyadt citrom színű szatyrot és elment.

Teltek a napok, a hónapok. A nappalok és éjszakák egybemosódtak, mint palettán a festékek, de a bácsi továbbra sem jött vissza. Eljött az ősz és én egyedül ücsörögtem a vörös falevelek alatt. Az illat szinte olyan volt, mint amire számítottam, de valahogy mégis más. Most íztelenebbnek és unalmasabbnak hatott a világ, mint eddig, semmi sem volt ugyanaz és az emberek kezdtek visszatérni és megpihenni rajtam. Öreg nénik, régi barátok, kamaszok lopták a napot volt, aki még meg is jelölt, hogy ITT JÁRT LACI. De még Laci is fogta magát, elment és senki nem jött többet.

Láttam pár gyereket, akik a nyár utolsó fagyiját nyalták, de leejtették és tudták, hogy nem kaphatnak másikat. Könnyek patakzottak az arcukon és a kétségbeesés, hogy csak jövőre ehetnek újra egész lényüket megfeküdte. Fogalmam sincs milyen az íze, de a boldogság, amit a fagyizó emberek arcán

látni ilyenkor és a letargia, amit az elvesztése okoz ráébresztett, hogy én is tudom milyen érzés.

Az élet szép lassan visszaállt egy normális kerékvágásba, olyan volt, mint mindig. A hajók úszkáltak, az emberek szaladtak, és minden úgy ment, mint azelőtt. Néztem, ahogy a világ pörög előttem és én tettem a dolgom. Már nem vártam minden ember kívánságát, aki megfordult előttem, igazából már nem is érdekelt senki sem.

“Jöjjön, aki akar, aki nem az meg mehet, találjon magának más padot…” gondoltam. Éreztem, hogy öregedtem, de a festék mintha kevésbé kopott volna és valami furcsa mágikus módon azok a bosszantó mohák sem tértek vissza. A korom ellenére egész jól tartottam magam. Szinte még a szögek is letisztultak, gondoltam az átkozott ónos eső miatt.

5 vagy 6 év múlva egy fényes reggelen, amikor éppen a tavaszi fiókák első repülését figyeltem egy kalapos, öltönyös ember állt meg előttem. Fess volt és frissen borotvált arca sima volt, mint egy kisgyerek érintése. Csendben ült egy ideig, aztán kalapját kezébe vette, leporolta és a padra tette. Kiengedte sárga csíkos nyakkendőjét, és csak lazított. Mintha láttam volna már valahol, de nem tudtam kivenni honnan. És az a nyakkendő… Hol találkoztam ilyennel?

“Te vagy az?” Döbbentem meg majd szólni sem mertem többet. Csak ültünk együtt, és néztük a Dunát.